
Vicces! Vagy nem?
Vonaton naponta egy óra utazás oda egy meg visszafelé, ez van, ha az ember nem ott dolgozik, ahol lakik.
A vasútnál ez nem szokatlan dolog. Mindenki tudja, akár másnap már egy másik állomáson kell szolgálatot teljesítenie.
Én is így jártam. Előtte évekig más volt a feladatom. Mint távírász, gépekkel dolgoztam, eléggé speciális gépek, persze számítógépen is megy ez a dolog, de nekünk olyan nem volt. Imádok gépekkel dolgozni, ez kedvemre való munka volt. Amellett persze információadás telefonon, ami nem olyan hálás feladat, mint minden, amikor az ember más emberekkel foglalkozik. Na, meg a fő tevékenység, az érkező induló, jövő – menő vonatok mikrofonba mondása, utas tájékoztatás.
Lehet bakizni, de nem ajánlatos, mert sokan hallják. Azért ez velem is előfordult ( még a TV bemondók is szoktak néha, őket többen hallják). Azóta ezen röhögtek is jókat, legalább emlékeznek rám a kollégák. De velük is előfordult, csak azt én nem hallottam.
Szóval sok ember ismer sok embert a vasúton, ez biztos.
A különböző ágak sajnos „ széthullanak ’’, egymástól elválnak, más cégekké válnak, de azért mégis szorosan együtt kell dolgozni, különben nem működik a dolog.
Nos itt jön újra az én utazásom. Az egy óra oda, egy óra vissza a munkahelyig, mivel más állomáson kell dolgoznom, mint ahol lakom.
Két hete tart ez az állapot, még nem szoktam meg, nálam ez hosszasabb folyamat.
Éppen hazafelé tartottam ma, mikor ismerős kalauzt üdvözlök.
Sok az utas, meleg van, izzad is rendesen. Gyakran le és felszáll, mert minden helyen megáll a vonat.
Velem szemben egy fiatal barnahajú leány ül. Valamiért ideges, ez nagyon látszik rajta. Kis vékony termetével elég sűrűn rágyújt, rövid – piciket szív sűrűen a cigijébe és nem tud nyugton maradni, folyton jár a lába, folyton mozog.
* * * *
Arca szép és rezzenéstelen. Barna, testhez simuló trikóban és farmerben, dohányzik. A többi ember nem dohányzik, csak itt volt hely. Mint jómagam is, azért ültem ebbe a részbe.
Az utolsó kis megállóhelyen sok ember felszáll, ismerős kalauz izzad is rendesen, mert rögtön befut az állomásra a vonat és ők leszállnak és átszállnának Kaposvár felé.
Kalauz bajban van, mert nem tudja, mikor indul onnan tovább a csatlakozás. A jegyüket nem is ellenőrzi, de már nincs is ideje rá. Kapkod.
Izzad.
Kérdi, mivel már ott állok a leszálláshoz készülve:
— Mikor indul a vonat Kaposvárra?
Én nem tudtam, hogy ezt a kérdést nekem szánta, de néz rám mereven.
— Ezt most tőlem kérdi? — kérdezek vissza.
Ugyanis már régóta nem adunk információt. Én teljesen más dologgal foglalkozom, nem tudom a menetrendet. Gépi hang beszél a 40-es körzetszámú telefonba és amit az ember szeretne megtudni, kizárt dolog, hogy el tud jutni addig a menüpontig.
A jövő - menő vonatokat már nem mi mondjuk régóta, a „ szépfiúhang’’ mondja. Ez számítógépről működik és nem bakizik.
Egyszóval nem foglalkozunk már régóta ezekkel a dolgokkal. Én is csak az én utazásaim indulását jegyzem meg.
De ő ezt szerintem nem tudja.
Visszakérdezek még:
— Most melyikünknek nincs menetrend könyve?
Közben a fiatal barna lány arca felderül. Azt hiszi ezt akár tőle is megkérdezhette volna, ha ő áll ott.
Tetszik neki.
Mármint ez a kérdezős helyzet, a mikor indul a vonat Kaposvár felé.
Mosolyra fakad és megjegyzi:
— Végre egy vicces ember, legalább nem olyan, mint a többi kalauz!
A többi ember is ezen a véleményen van.
Csak mi tudjuk ketten a kalauzzal, ő egyenruhában, én mint egy átlagos utas (farmerban és fekete trikóban) nem vicc volt a kérdés!
Vonat megáll, mindenki szétszéled.
Örülök, hogy legalább a lánynak szereztünk pár derűs percet, hisz úgy is olyan ideges volt végig az úton!
Mindent az utasokért!

|